Klasszicizmus
A klasszikus népeknek (görög, latin) irodalmi és művészeti életében nyilvánuló szellem; sajátosan, mint esztétikai műszó, az a mód, amint a modern népek ezt a szellemet appercipiálták. Az eredeti Klasszicizmust, mely a görög szellem tulajdona volt, elsősorban az eszményiség kultusza, az eszményítés jellemezte; legfőbb törekvése a szépnek lehető tökéletes, minden hibától, esetlegességtől, idegen elemtől ment ábrázolása volt s a legfőbb törvénye a szabályosság, a forma tisztasága, művészi volta. A Reneszánsszal megkezdődik az új Klasszicizmus. A kor az antik világ bámulatától eltelten azt föl akarja újra támasztani, a görög műszellem alkotásait ideállal tekintve irodalomban és művészetben, a görög remekek utánzását tartja a művészet legfontosabb hivatásának. Ez az új Klasszicizmus Lényegesebb eltérést mutat az eredeti Klasszicizmustól, két okból is. Mint minden utánzó irány, mintaképének jellemző vonásait egyoldalúan túlozta, az eszményítést, az általánosságot, az ideális összhangot, a forma tisztaságát a maga merevségében iparkodott megvalósítani és ennek következtében a realitástól messze távozva elvonttá, sablonossá, hideggé, élettelenné vált s csak a legnagyobbak (francia drámaírók, Goethe) tudták elkerülni a formalizmus és utánzás hibáját. A másik elválasztó körülmény az eredeti és újkori Klasszicizmus között, hogy minden modern nép a saját egyénisége szerint másképp és másképp fogta föl az antik Klasszicizmust, s szépen a népek eltérő természete szerint mássá és mássá fejlődött. Így alakult ki az egymástól eltérő újkori Klasszicizmus az olaszoknál (kezdődik Petrareával a XIV. században), franciáknál (virágkora a XVII. századi dráma; Corneille, Racine, Mollér), németeknél (Klopstock, Leasing, Goetlre, Sutritler). Irodalmunkban az antik Klasszicizmus, többnyire modern közvetítéssel, a XVIII. század végén honosodott meg, Bessenyeik a francia, Kazinczyék a német, a deákosok a neolatin Klasszicizmus irányának hódoltak. Legtisztábban, de már erősen nemzeti elemekkel vegyítve Berzsenyinél jelentkezi. A mindjobban elbágyadó Klasszicizmus ellen már korán föltámadt a visszahatás egy másik művészeti irányzatban, a romanticizmusban, mely a szabályokban merevedett Klasszicizmussal szemben a képzelet felszabadította, a tipikus ábrázoló mód helyett az egyénítőnek és jellemzőnek adott helyet, a szép egyoldalú kultuszával ellentétben helyet juttatott a rútnak az antik világnézetet keresztény és nemzeti felfogással helyettesítette. Nálunk a fordulat a múlt század 20-as éveiben állott be, mikor Kisfaludy Károly és Vörösmarty kora fölváltotta a Kazinczy- Berzsenyi féle Klasszicizmust. Manap a Klasszicizmus, mint irány teljesen elvesztette talaját, de mint irodalmi és művészeti elv a realizmus, naturalizmus, egyéni elemek túlságaival szemben ma is hatóerő, különösen az építészet terén. Esztétikai irodalmunknak a Klasszicizmust tárgyaló dolgozatai közül kiemelkedők Kemény Zsigmondé: Classicismus és romanticizmus (Koszorú 1864. I.) Brassai Sámuelé hasonló címmel (Pesti Napló, 1856. I.) Beöthy Zsolt: A Classicismus időszaka a magyar költészetben.